...próbálok színeket csempészni a világomba...fényt az elidegenedett és hideg szürkeségbe...

2008. augusztus 8., péntek

...egy lépés...



"...minden napot úgy élek, mint ha az volna az utolsó,
minden mondatot úgy írok, mintha nem maradna több szó,
ezt most neked, ezt most rólad, ezt most érted,
bár nem kérted, de életem része vagy,
mikor a szerencse magamra hagy,
a valóságra eszmélek,
az emlékek mögé nézek,
és Te kacsintasz vissza rám..."

...Fankadelinek minden hangulatomra van egy szövege...

...holmi tovább lépésről beszéltem...képtelenségnek tűnik,mikor találkozunk...mikor rám néz...mikor kiszúr valahol és érzem a tekintetét...
...amikor ez másoknak is feltűnik...akik nem tudnak semmit...akiknek mindegy...

...fura... pont most,mikor eldöntöttem,hogy hülyeség az egész,és nem értettem,hogy miért tért vissza az érzés...
...most,mikor elengedtem újra...hiszen buta képzelgésnek fogtam fel...

...félek,hogy mégis az...

...ami biztos,az az,hogy hagyom a dolgokat a maguk medrében folyni...nem teszem tönkre azzal,hogy én tegyek bármit...nem követem el újra ezt a hibát...nem járható út felé...és nem akarok képzelegni sem...
...ha jönni akar,jöjjön...
...ebben a "játékban"én már léptem...Ő jön...

3 megjegyzés:

Petyó írta...

Nekem a kedvenc kérdésem önmagamhoz (nem saját, de hasznos, hasonlít is a Tiedhez):

Mit tennél (...helyzetben), ha tudnád, ez az utolsó nap az életedben?

Kegyetlen, de jóóóóó!

:)

Judit írta...

...nem tennék semmit másképp...
...minden napot úgy ,aszerint alakítok,ahogy belátásom szerint a legmegfelelőbb...
...viszont,hogy mit éreznék,az más dolog...
...tudod mit éreznék?...
...megkönnyebbülést...azt,hogy megszabadulok a terhektől,amik a holnap szürke felhői miatt nehezednek rám...
...nem tennék semmit...
...nem viszek innen semmit tovább...
...nem játszom a hőst,a világ megváltóját,a nagy tettek emberét,ha eddig nem tettem...amikor még volt időm...

...nem lesz holnap-ha így áll,akkor nem teszek semmit,mert a holnapot már nem szánták nekem...és minek rontsam el esetleg rossz döntésekkel életem utolsó óráit?...
...mérlegelem amit eddig tettem és elfogadom,hogy úgy tettem,mert akkor jónak gondoltam...aztán elköszönök,mert közeleg az éjfél...
...az izgalmas még,hogy utána kinek hiányoznék...
...nem önzés,de ez tényleg érdekel...

Petyó írta...

Az jó, ha úgy teszel, hogy nem bánsz meg semmit. De nem értem, mert lehet, hogy félreértem a "holnap szürke felhői"-t. Azok mindig is lesznek, még ha azokat nem is mi okoztuk, csak a mi egünkön jelentkeznek mások "jóvoltából". Nem kell többet foglalkozni azokkal, mint amennyit érnek. Kell foglalkozni, de nem kizárólagosan. Persze, bosszantó, hogy kitakarítottam az "egemet", erre más belerondít, de hát ez van, a saját "szemetemet" is valahova el és átsöpröm bárány, vagy viharfelhőnek. Ez, ebben a játszmában benne van. Adunk és kapunk is. Feladat mindig lesz.
A kérdés nekem egyetlen dolgot jelent. Bármit is teszek (még akkor is, ha nem teszek), az olyan legyen, hogy ne legyen hiányérzetem. Kedvem, akaratom, szándékom szerint indítom el a dolgaimat, mint egy labdát, mikor elgurítunk, de ez nem jelenti azt, hogy oda is érkezik, ahova szántam. Hatások nem csak tőlem származnak. Viszont bárhova is érkezik, a saját lelkiismeretem nyugodt, hogy én azt tettem, amit jónak láttam, és a végcélja, mint szándék, a saját értékrendem szerint jó volt. Aztán érdeklődve nézem, hová érkezik... :)
Megteszem, mert az az idő, amíg élek, ma éjfélig, vagy még 100 évig fontos nekem, hogy ne legyen hiányérzetem, ne sajnáljak egy meg nem tett dolgot. Teszem, de a saját ritmusom szerint. Aztán, ha éjfél lesz, legfeljebb nem lesz befejezve. Ha lesz még időm, folytatom, ha nem... Azt már úgysem fogom megtudni, hogy milyen lett volna, De nincs hiányérzetem. Mert ki tudja van-e a másik oldalon valami? Sem azt nem tudja senki van-e, sem azt, hogy mi mozgatja ezt a atomokból álló testet és egyáltalán mi a gondolat, a lélek... De ez egy másik történet.
...
Kinek...?
Jó kérdés, nem önzés, vagy mégis? De mindenkit foglalkoztat szerintem, legfeljebb nem vallja be. Nem hiszek, bár szép idea, hogy az önzetlen szeretet az ideális. Igenis, szüksége van az embernek a szeretetre, nem csak arra, hogy adjon, hanem arra is, hogy kapjon. A kettő kiegészíti egymást, egymás nélkül, hosszú távon nem létezhet. Mert jó szeretni, de legalább annyira jó szeretve lenni.
Kinek hiányoznál?
Akit szeretsz.
...és az a valaki tud róla.
...és úgy dönt, ő is szeret.
:)