
...kiragadom napjaim mondanivalóját,fénypontjait a feledés ködéből,hogy mindig velem maradjanak...
..."sosem akartam bevallani magamnak,hogy félek az egyedülléttől...attól,hogy hiába állnak mellettem,egyedül haladok a kiszabott úton...végülis mindenki egyedül marad a végső pillanatban..."
...csak azt nem tudom,hogy miért beszélek olyan emberekkel,akiket kerülnöm kellene,mert végzetesen negatívan és borúsan tekintik a jövőjüket...lehetetlen elhitetni ilyen emberrel,hogy nem jól látja a dolgokat,hogy nyitnia kell a lehetőségek felé...addig bizonygatja az igazát,amíg engem is a pesszimizmus sodrába taszít...
...nem szeretem egyedül hagyni a gondolataival azokat a hozzám közel állókat,akik segítségért kiáltanak némán...nem mondja ki,de minden mondatával azt sugallja"segítség...nem tudok mihez kezdeni az érzéssel,ami rám tört"...és ellök...azt mondja"mindegy",meg "nem fontos",meg "és veled mi van?"...közben meg tudom,hogy csak el akarja terelni a szót,hogy hagyjam békén...és ezt tudomásul is veszem,mert nem vagyok tolakodó,és megértem,hogy nem akarja elmondani...de akkor ne utaljon rá minden válaszában,mert iszonyatosan bosszant,hogy sajnáltatni akarja magát,és élvezi,hogy folyton kétségeket ébreszt bennem...mert így van...mert ismerem annyira...
...miért foglalkozom ezzel,azt sem tudom...végül csak annyit ért el,hogy azon kezdtem el agyalni,hogy vajon én vagyok túl naiv és bizakodó...mert,ha jól megnézem igaza van...igaza van...igaza van...
...áááááááááááá...de én ezt nem akarom...hinni akarok abban,hogy minden rendben,hogy minden ami történik,okkal történik...volt előzménye,és lesz következménye...miért ne állnánk pozitívan a dolgokhoz...minden rossz után jön valami jó,eső után kitisztul az ég...
...különben meg,mit erölködöm...kinek akarok bizonygatni...csak a saját lelkiismeretemnek...
...magamnaak...hogy igazam van...igazam van...igazam van...

